MAGUNKRÓL

A levéltár története


A kezdetektől 1768-ig

Ahogy az egykori nemesi vármegyék levéltárai általában, a Nógrád megyei is az idők során egyre szűkebbnek bizonyult alispáni és nótáriusi levelesládából nőtt ki. A nemesi közgyűlések jegyzőkönyveit és iratait eleinte az alispán, majd az alispán és a nótárius együttesen, utóbb – mintegy három évszázadon át – a vármegyei főjegyző őrizte és gondozta, legtöbbször saját kúriájában, ritkábban – főleg veszélyek idején – a megye székhelyén.

A megye 1544-ig Balassagyarmaton tartotta közgyűléseit, majd a török elől északra menekült, s a hadi helyzetnek megfelelően előbb Füleken, később Zólyom vármegyében (Zólyomban és Besztercebányán), utóbb ismét Füleken, ezt követően Losoncon, Gácson és Szécsényben.

A vármegyei nótárius – eddigi ismereteink szerinti – legkorábbi említése 1472-ből való. Ekkor Huszthy Gergely mester a vármegye hites jegyzője; a 16. századból Berényi András (1557), Polthári Soós János (1577), Lépes István (1596) és Zthrucz Ferenc (1597) vármegyei jegyzőről van tudomásunk.

A legkorábbi ránk maradt jegyzőkönyv az 1597 és 1603 közötti nemesi közgyűlések anyagát őrzi, de ennél régebbi kötetei is voltak a vármegyének. Tudjuk ugyanis, hogy 1596-ban a fentebb már említett Lépes István nótárius gondatlansága folytán az egri vár ostroma alatt megsemmisültek (elvesztek?) Nógrád addigi protokollumai. Az iratok, valamint a későbbi jegyzőkönyvek – a mindenkori nótáriust követve – ezután is sokat vándoroltak, s Turóc megyét is megjárták Ruttkay János nótárius (1600–1611?) nyomában. Rajta kívül a 17. századból Barna György (1622), Divéky András (1632–1636), Komjáthy Ábrahám (1637–1639), Madách János (1647, 1656), Bezegh György (1661–1670), Duló György (1670–1672) és Gyürky Pál (1676–1682) vármegyei jegyzőkről rendelkezünk adatokkal.

A vármegye iratai 1682-ben, néhány ládába csomagoltan, ismét Fülek várába kerültek, ahol
– miután Thököly erdélyi és török csapatok segítségével elfoglalta és elpusztította a várat – zömmel a tűzvész martalékává lettek. Megsemmisült a vármegye egész 16. századi s jórészt 17. századi iratanyaga is, de sikerült megmenteni a protokollumok jelentős hányadát (1597–1603, 1652–1656, 1670–1672, 1683–1689), valamint 1610-től szórványosan, 1660-tól folyamatosan az iratok nagy részét. A vármegye utólag felelősségre vonta Gyürky Pál nótáriust, akinek igazolnia kellett, hogy az ostrom előtt nem állt módjában az iratokat biztonságos helyre költöztetni, s így nem terheli felelősség. (Erről 1684-ben bizonyítványt is kapott a vármegyétől.) A megmaradt anyagot ezt követően már Gács várában, majd 1718-tól Losoncon őrizték.

A 17. század végén Gyürky Istvánt (1684), Kajaly Pált (1684), majd az 1700-as évek elején Ráday Pált találjuk a jegyzői poszton. (Ráday II. Rákóczi Ferenc titkára lett.) Sajnos az ő idejében keletkezett ún. Rákóczi-kori iratokat Nógrád vármegye is – hasonlóan a többi vármegyéhez – „eltüntette”, ugyanis Dobozy László főjegyző és Gellén Gergely táblabíró 1710. október 8-án letétbe helyezte azokat az egri káptalannál. Szerencsére az iratok nagy részét Nagy Iván lemásolta, az eredetiek közül azonban 1859–1861-ben igen sok elkallódott. (A másolatok ma a Nógrád Megyei Levéltárban, Nagy Iván történész-akadémikus iratai között – a XIV. 3. fondban – találhatók meg). A továbbiakban még Dobay (Dobozy?) László (1710), Radványi Ferenc (1714), Gyürky István (1725), Prónay Pál (1740), Darvas József (1751), Szent-Iványi Ferenc (1763) és Muslay Antal (1769) nótárius hivatali működéséről vannak adataink.

A 18. század második felében a vármegye gyűléseinek Szügy község adott otthont. Itt épült fel 1763-ban a vármegye első székháza, amelynek jobb oldali melléképületében, a második emelet két szobájában a levéltár is helyet kapott. Ezáltal pontosan 40 év elteltével ugyan, de Nógrád teljesítette az 1723. évi 73. tc. előírásait, amelyben valamennyi vármegye részére kötelezővé tették állandó megyeháza építését, többek között iratanyagának elhelyezésére. A szügyi vármegyeháza azonban már 22 év múlva szűknek mutatkozott, ezért 1785-ben levéltárastól – kivéve az alsó fokú bíróságot és azok iratait, amelyek II. József rendszerének bukásáig Szügyön maradtak – átköltözött Balassagyarmatra, ahol egy laktanyát ürítettek ki a részére. Az iratanyag ekkortájt már különös becsben állott, ahogy ezt az építeni szándékolt új székház ügyében 1796-ban tett felterjesztés is tanúsítja: a levéltárat „Archivum velut Thesaurus noster – A levéltár a mi kincsünk” megjelöléssel emlegetik. A vármegyei iratokat 1796-tól külön tisztségviselő, választott archivarius kezelte, akinek kötelezően Balassagyarmaton kellett laknia. A vármegye fokozatosan bővítette székházát, mígnem 1834 és 1835 között teljesen átépíttette és megnagyobbíttatta. 1835 szeptembere után a vármegyeháza új szárnyának földszintjén, egy tűzbiztos helyiségben helyezték el a levéltárat is. (Az iratok tárolására 1913-ban újabb négy szobát adott a vármegye.)

A füleki pusztító tűzvész utáni mintegy másfél évszázad alatt az iratanyag – eltekintve a kuruc idők, valamint a különböző okokból szükségessé vált költözések okozta veszteségektől – a vándorlevéltári sors kényszerű következményeit aránylag sértetlenül átvészelte. (Egyes elkallódottnak vélt, de rendkívül értékes részei – pl. a jegyzőkönyvek – utólag, a 19. század közepén kerültek elő különböző helyekről, többek között a Szent-Iványi és a Sréter család hagyatékából, valamint egy budapesti régiségkereskedőhöz került anyagból. Összegyűjtésük Nagy Iván múlhatatlan érdeme.)

 

1768-tól 1951-ig

A Mária Terézia által az 1768., 1770. és 1772. években megkövetelt levéltárrendezés kapcsán a megye részéről vajmi kevés intézkedés történt (az előírások is csak általánosságban mozogtak). Egy 1773. évi jelentés szerint Batthyány József György főispán száraz helyiségekbe vitette át az iratokat, s elrendelte az addigi több rétre történt hajtogatás helyett az egyszeri, hosszanti (fractur) hajtogatást, valamint a fasciculusokban (csomókban) való elhelyezést; az iratok lajstromozása és mutatózása azonban annak ellenére is alig haladt előre, hogy azt már egy 1768. november 21-ei főispáni utasítás előírta.

A II. József által elrendelt – második – levéltárrendezést, főleg pedig a politikai és jogügyi iratok szétválasztását (segregatióját) és lajstromozását a vármegyei jegyzők időhiányra hivatkozva, de valójában passzív ellenállásból húzták-halasztották; így meglehetősen magas díjazással külön munkaerőket kellett e feladatra alkalmazni. A megye – orvosolni akarván a bajt – 1786-ban külön levéltári tisztviselőt (regestrátort) kívánt rendszeresíteni, kérelmét azonban a Helytartótanács mereven elutasította. A munkálatok ezért rendkívül vontatottan haladtak előre; a közgyűlési jegyzőkönyvekből a jogügyi részek lemásoltatását a megye a Szügyön, a régi megyeházán székelő alsó fokú bíróságra akarta hárítani, az viszont magának követelte a jegyzőkönyveket azzal, hogy az amúgy is jóval kisebb százalékban előforduló közigazgatási ügyeket a megye másoltassa le magának. Ezzel a Hétszemélyes Táblát és a Helytartótanácsot is megjárt huzavonával a megye elérte, amit akart: nem hajtotta végre II. József rendeletét. A segregatiót (elkülönítést) talán elvégezték – egyes fennmaradt elenchusok (lajstromok) ezt bizonyítják –, de az elenchusok felterjesztése nem történt meg, s II. József rendszerének bukása után az elkülönített iratokat is visszahelyezték eredeti helyükre. Egyébként a Szügyön működött törvényszék megszüntetésével a jogügyi iratokat is átszállították Balassagyarmatra, s egyesítették a levéltár anyagával. Emellett vagy megsemmisítették, vagy hagyták elkallódni a II. József által elrendelt népösszeírás és földmérés különös gyűlöletet kiváltó iratait; mindenesetre 1850-ben azok már nem voltak megtalálhatók. Ugyanakkor viszont II. József iratkezelési reformját tükrözi vissza az uralkodása idején keletkezett közigazgatási (Germanica) és bírósági iratok (Iudicium subalternum) kútfőkénti tagolása. A kútfős rendszerezési elv érvényesült azután az 1790-et követően keletkezett közigazgatási iratok esetében is.

Hiszen a levéltár harmadik rendezése, amely a legújabb időkig fennmaradt levéltári beosztást és iratcsoportosítást eredményezte, már a II. József halála után visszaállított autonóm vármegye égisze alatt történt. A megye 1796-ban külön levéltárnoki státust rendszeresített, amely tisztséget nagy valószínűséggel a rendezési feljegyzésekben ismételten előforduló Hoduba János töltötte be. Pontos adataink sem az illető személyére, sem a munkálat időpontjára nincsenek, csak annyit tudunk, hogy a vármegye 1790–1819 közötti iratait rendezték, s azokat I–XIII kútfőbe sorolták.1 Az 1819 utáni iratok számbavétele, lajstromozása az előbb ismertetett módon folytatódott, azonban nehezen haladt előre: 1848-ban még annak ellenére sem volt befejezve, hogy Ruttkay László (1818–1827), illetőleg Nagy Ferenc (1828–1843), majd fia, Nagy Zsigmond (1844–1848) személyében már függetlenített levéltárosok irányításával folyt a munka. (Egyébként Nagy Ferenc a történész-genealógus-akadémikus Nagy Ivánnak az apja, Nagy Zsigmond pedig a bátyja volt.)2

Nagy Zsigmond ugyan 1849 után kinevezés és díjazás nélkül még ellátta a levéltárnoki feladatokat, de hivatalát 1854-ben végleg elvesztette. Ezzel párhuzamosan a levéltárat kivették a politikai megyehatóság hatásköréből, s a Balassagyarmaton székelő törvényszék alá rendelték, gondozását pedig hol egy minden szakértelem nélküli official (tisztviselő), hol egy diurnista (díjnok) látta el. Ez egyébként összecseng azzal az alapállással, hogy az abszolutizmus korában a vármegyei levéltárat nem sokra értékelték, s mindössze egy letűnt, idejét múlt korszak hagyatékát látták benne.

Mindezek ellenére feltétlen érdeme a rendszernek, hogy az anyag kezelésére mégis gondot fordított. A levéltár negyedik rendezése ugyanis erre a periódusra esett, a Pozsonyi Főtörvényszék által kiadott 7614/1857. számú utasítás szerint. Ezen utasítás értelmében a már lajstromozott és rendbe rakott csoportokat meg kellett hagyni, a felületesen rendezett és még nem lajstromozott iratok esetén előírták a lajstromozást, míg a rendezetlen levéltári anyagok rendszerezésére öt csoportot alakítottak ki: A = Iratok, B = Könyvek, C = Magán-családi iratok, D = Családi letétek, E = Értéktelen iratok. Ezen belül az első (A) csoportba sorolt iratokat „Archivum Mixtum – Miscellanea” cím alatt I–XXV3 kútfőbe sorolták.

Ezen utasítás alapján végül is a 18–19. századi levéltári anyagnak csak töredéke, mintegy 10%-a lett rendezve.

(A négy nagy levéltárrendezés során létrehozott szisztémán sem az 1970-ben megjelent fondjegyzék előkészítésekor, sem az azt követő rendezések alatt nem változtattak, mindösszesen annyi finomítást eszközöltek az elmúlt évtizedekben, hogy az elődök által kialakított kútfők a fondjegyzék szerves, hivataltörténeti és szervezeti alapú rendszerében nyertek elhelyezést. Tehát ott, ahová azok a szerves összefüggések szerint tartoztak.

Az ún. funkcionális rendberakást követően került felszámolásra, s nyert eredeti rendjébe besorolást a IV. 1. b) állag volt bb) sorozata és a volt IV. 1. r) állag vegyes közigazgatási irategyüttese, illetve ezt követően kerültek kigyűjtésre a IV. 1. b) állagból a feudális kori összeírások is. A sorozat létrehozásának alapvető célja az volt, hogy a helytörténeti kutatást segítsük, ezért húsz tematikus egységet hoztunk létre.4)

A képzetlen levéltárnokok ellenére – némi károsodással – a levéltár szerencsésen átvészelte a Bach-korszakot, bár az első megyefőnök, Andreánszky Sándor császári királyi biztos, túlbuzgóságában az egész 1848–49. évi iratanyagot meg akarta semmisíttetni. Szerencsére felsőbb helyről időben leintették.

A Bach-korszak bukása, az autonóm vármegyei közigazgatás rövid visszatérése – ekkor ismét Nagy Zsigmondot bízták meg a levéltárnoki állással (1861) –, majd a provizórium éveit követő kiegyezés révén az 1867. április 25-i tisztújítással a megye visszanyerte törvényes jogait.

A polgári korszakban Nagy Iván bátyja, Nagy Imre főlevéltárnok (1867–1872) és Antony Béla allevéltárnok, majd Zámpory István (1872–1879) főlevéltárnok alakítják ki a levéltár legújabb időkig tartó rendjét és kezelési gyakorlatát. Utódaik közül ki kell emelni Szilassy Miklóst (1879–1883), aki az iratanyag történeti forrásértékének tudatában a levéltárnoki funkció szabályozását, a levéltárnoki státus szakképzett személyekkel való betöltését, e személyek rendszeres kiképzését és az Országos Levéltárban történő gyakorlati oktatását sürgette. Ezt követően id. Fölkel Károly (1883–1886), Baloghy Dezső (1886–1907), dr. Buttler László (1907–1908), Miskolczy-Simon János (1909–1916) töltötte be a vármegyei levéltárnoki állásokat. Miután Miskolczy-Simon 1916-ban hősi halált halt, a vármegye közel három évre egy nyugdíjas írnokot bízott meg a levéltár ideiglenes kezelésével. 1919. március 15-től dr. Radics Béla lett a vármegye főlevéltárosa, mellette Gonda Károly nyugdíjas vármegyei árvaszéki ülnök és Frecska György szolga látta el a levéltári feladatokat. (Radics egyébként egyike volt azon levéltárosoknak, akik az Országos Levéltárban már kezelői, illetve köztörvényhatósági levéltárnoki vizsgát tettek.)

Az előbb említett – s lényegében elszigetelt törekvéseket tükröző – próbálkozások ellenére a dualista korszakban sem történt megfelelő gondoskodás a maradandó értékű iratanyag megőrzéséről és rendezéséről. A levéltárnokot, aki a megyei törvényhatóság központi tisztviselőinek sorát lezáró, ún. szakszolgálati tisztviselők (főorvos, főmérnök, állatorvos) közé nyert besorolást, s akit így a főispán nevezett ki életfogytig, lényegében „felszívta” a mindennapi közigazgatási ügyintézés. Valójában aktákat szerelő irattárossá vált, aki szinte teljesen elszakadt a régi, 1848 előtti történeti levéltártól. Az évenkénti főispáni ellenőrzés is csak arra szorítkozott, hogy a levéltárnok megfelelően ellátja-e az ügyviteli szabályzatban előírt, s a közigazgatás rendes menetébe illeszkedő teendőit. Ez a visszás helyzet magyarázza, hogy a 19. század végén és az első világháborúig terjedő időszakban a levéltár amúgy is túlzsúfolt raktárhelyiségeiben nagyfokú rendetlenség uralkodott.

Trianon következtében elcsatolták a megye északi részét, s Balassagyarmat a megmaradt nógrádi és honti részek egyesítése révén létrejött Nógrád-Hont vármegye székhelye lett.

A két világháború közötti időszakban azonban a levéltári állapotok lényegesen nem változtak a dualizmus korához képest. A 20-as évek elején rövid ideig Budai Plichta Cornél, majd 1925–1941 között Niedermann Imre volt a vármegye levéltárnoka. Őt dr. Péczely Ödön követte, aki ugyancsak rövid ideig tevékenykedhetett, mivel 1942 elején bevonult katonának, s elesett a harctéren – halálhírét 1947-ben erősítették meg. (Helyettesítésére Rab Lajos nyugalmazott vármegyei irodaigazgatót kérték fel.)

Ráadásul a vármegye iratanyagát érzékeny veszteség érte a II. világháború alatt: 1945 elején a hadikórházi célokra igénybe vett megyeházából sebtében ki kellett költöztetni a levéltárat is. A kényszerű vándorlás és a különböző helyiségekbe történt ideiglenes elraktározás során különösen a polgári kori iratok csonkultak meg súlyosan. 1945. november 21-én az alispán arról értesítette dr. Jánossy Dénest, a Magyar Országos Levéltár főigazgatóját, hogy a kiköltöztetés alkalmával a családi levéltárakban és a peres iratokban igen nagy károk keletkeztek, s így a levéltári anyag közel 20%-a megsemmisült. (1950-ben Fügedi Erik, a Levéltárak Országos Központjának megbízottja, a veszteséget ennél jóval nagyobbra, 70%-ra becsülte Emellett tragikusnak tartotta azt is, hogy a megmaradt iratanyag előbb az Ipoly partjára került, majd a Múzeum nedves pincéjében nyert elhelyezést, s ezt követően nagymérvű selejtezést hajtottak benne végre. Felmérése szerint csak az anyakönyvi másodpéldányok voltak rendezett állapotban, míg az anyag többi része – kb. 7 mł irat és 2 mł könyv – a teljes rendezetlenség képét mutatta.)

Az új megyei vezetés – bár a levéltár megmaradt részeinek összegyűjtéséről és központi elhelyezéséről gondoskodott – az anyag intézményes őrzését, szakszerű kezelését nem tudta biztosítani. 1950 végén a levéltári anyag a vármegyeháza földszintjének öt helyiségében volt elhelyezve, amelyek közül csak háromban voltak polcok.

Hosszú időn át betöltetlen maradt a főlevéltárnoki állás is, helyettesítéssel pedig távolról sem lehetett megoldani az évtizedek alatt felhalmozódott gondokat. (Az iratanyag szakszerű kezelése tekintetében mindössze annyi történt 1947 és 1950 között, hogy miután 1947-ben bizonyossággá vált dr. Péczely Ödön halála, az alispán 1947. szeptember 1-jétől dr. Jánoshegyi Ferenc vármegyei fogalmazót bízta meg a levéltári ügyek intézésével. 1948–1949 fordulójától dr. Damokos Ernő vármegyei helyettes irodaigazgató lett a megbízott levéltáros, ezt követően – úgy mellékesen – Radnai Tivadart bízták meg a levéltári munkákkal, aki 1950-ben a megyei tanács sajtó- és propaganda-főelőadója volt.)

Azonban nemcsak a levéltár szakmai irányításának hiánya, hanem a szakszerűtlen és felelőtlen papírgyűjtési kampány is sújtotta az irattárakban lévő levéltári anyagot. Így például 1948-ban a balassagyarmati városi irattárban – az iktató- és mutatókönyvek kivételével – a sommás selejtezés áldozatául esett Balassagyarmat város 19. század második és 20. század első feléből származó szinte teljes, mintegy 4420 kg-nyi iratanyaga, 1952 végén pedig a Rétsági Járási Tanácsnál adták selejtbe a megye 1932–1944 között keletkezett alispáni, főszolgabírói és általános közigazgatási iratait.

Mindezen veszteségek pótolhatatlan, kiiktathatatlan „fehér foltot” jelentenek a megye polgári kori forrásanyagában.

 

1951 és 1968 között

E körülményekre is tekeintettel, a tanácsrendszerrel párhuzamosan megalakuló új levéltári szervezet, a Levéltárak Országos Központja (LOK) úgy határozott, hogy a megye levéltárát megszüntetve a Pest Megyei Közlevéltár (később Budapesti 2. sz. Állami Levéltár) őrizetébe utalja az iratanyagot.

Ezt a tényt Komjáthy Miklós területi szakreferens 1951. március 16-án közölte is dr. Jánoshegyi Ferenc megyei vb-titkárral, aki a levéltári anyag elszállításának tényét megjegyzés nélkül – sőt, mivel helyhiánnyal küszködtek, bizonyos örömmel – vette tudomásul.

Komjáthy – rosszat sejtve – április 11-én ismét Balassagyarmatra utazott. Sejtése sajnos beigazolódott, mivel ott a következőket tapasztalta: Nógrád Megye Tanácsánál Radnai főelőadót, akit előzőleg megbíztak a levéltár anyagának szállításra való előkészítésével, nem találta (közben ugyanis felmentették állásából), Sipos és Szentgyörgyi előadók pedig, akik Radnai ügykörét átvették, mit sem tudtak a levéltár elszállításának problémájáról. Ezért lakásáról behívatták Radnait, aki az irattárból előkereste a LOK-nak a megyei tanácshoz intézett átiratát, amely Komjáthy újabb, erőteljes fellépése nélkül – a jelek szerint – örökre eltűnt volna az aktatemetőben.

Végül az iratok kötegelését a LOK költségére a hivatalsegédek vállalták – túlmunkában.

Ezt követően, április végén és május elején a fővárosba szállították a kétvagonnyi (kb. 500 folyóméternyi) iratanyagot.

Ebből Pest megyében még 1951-ben szétválasztották a legújabb kori könyveket, s sorozatba rendezve jegyzéket is készítettek róluk. 1952–1957-ben került sor a feudális, a neoabszolutista és polgári kori anyag fondokra és állagokra tagolására. A későbbi években megtörtént a még megmaradt ún. limbus-anyag túlnyomó részének rendezése is.

A már levéltárban lévő iratanyag rendezését követően elkezdődött a megyei irattárak rendszeres ellenőrzése. A Pest Megyei Levéltár akkori megbízott vezetője, Szentgyörgyi Tibor már 1951 júliusában felvette a kapcsolatot a Nógrád Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságával, s a LOK rendelkezése értelmében megkezdte a megyei, a járási és a községi irattári anyagok ellenőrzését, valamint az 1951-es rendkívüli és az 1952–1954 közötti átfogó selejtezések irányítását, kézben tartását.

Ennek köszönhetően az 1960-as évek közepén már ott tartottak, hogy a gyűjtőkörükhöz tartozó szervek (tanácsok, vállalatok, termelőszövetkezetek, iskolák stb.) irattárainak állapotáról vagy személyesen, vagy kérdőívek formájában kellő információhoz jutottak. Ezzel párhuzamosan Nógrád megye községei, valamint Salgótarján és Balassagyarmat város, a járások és a területi szakigazgatási szervek 1945 előtti iratainak, továbbá a különböző szintű tanács- és vb-ülési jegyzőkönyveknek a levéltárba szállítása is megkezdődött.

Így érthető, hogy 1968-ra a folyamatos selejtezések ellenére 1.150 folyóméterre nőtt a Pest Megyei Levéltárban őrzött Nógrád megyei iratanyag.

Közben folyt a megye levéltári dokumentumainak tudományos feltárása, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 1968-ra elkészült a Nógrád iratanyagát ismertető fondjegyzék kézirata.

Abban, hogy Nógrád megye levéltári iratai az 1950-es évek elején tapasztaltakhoz képest a '60-as évek végére ilyen állapotba jutottak, igen jelentős szerepe volt a Pest Megyei Levéltár 1951 és 1968 közötti vezetőinek, Szentgyörgyi Tibornak, Ort Jánosnak, Vígh Károlynak és Lakatos Ernőnek.

 

1968-tól napjainkig

Mivel a Pest Megyei Levéltár állandó férőhelygondokkal küszködött, s a nógrádi kutatóknak problémát okozott a rendszeres budapesti utazgatás, továbbá napirenden volt a levéltárak tanácsi kezelésbe adása, valamint terítékre került a négy kötetre tervezett megyei monográfia terve is, Lakatos Ernő, a Pest Megyei Levéltár akkori vezetője a Nógrád Megyei Levéltár hazaszállítását javasolta.

A megye írásba öntött emlékezetének Budapestről való visszatelepítésére a Nógrád Megyei Tanács V. B. 1966. november 22-én hozott határozatot, s annak ideiglenes helyéül az új megyei kórház elkészültével felszabaduló volt bányai kórház 340 m˛-es igazgatási épületét jelölte ki. Az épület levéltári célra történő átalakítására, valamint a kialakítandó szakkönyvtár megteremtésére a megye vezetése egyértelmű ígéretet tett.

Ezt követően, a 2.045/1967. Korm. sz. határozat értelmében a Nógrád Megyei Tanács V. B. ténylegesen is a megyei levéltár kezelője lett. 1968. január 1-jével a megye újonnan kinevezett igazgatójának, dr. Schneider Miklósnak a vezetésével, és két, érettségizett munkaerőnek a beállításával megkezdődött a megye írásos forrásainak hazatelepítése, amely 1968 októberében fejeződött be.

Eközben megtörtént a kapcsolatfelvétel a megyei levéltári anyag utánpótlását biztosító – az ún. maradandó (történeti) értékű iratokat létrehozó – szervekkel is. Elsődlegesen az iratkezelés gyakorlatát és az irattárak állapotát vették számba. A '70-es évek elején – az általános iskolák és az áfészek kivételével – a levéltár által ellenőrzendő, maradandó értékű iratokat létrehozó irattermelők száma mintegy háromszázat tett ki.

Mivel a '70-es évek folyamán elkészült a megye, valamint Salgótarján és Balassagyarmat monográfiája, a levéltár elhelyezésének 1967-ben beígért ideiglenessége egyre inkább állandósulni látszott. A fenntartó szívét az sem puhította meg, hogy ekkorra már levéltárivá érett, s átvételre várt mintegy 800–1.000 folyóméternyi iratanyag, vagyis közel annyi, amennyi már levéltárban volt.

Ezen a gondon némileg segített, hogy 1974. január 2-án a helytörténeti kutatási igények kielégítésére, valamint a férőhelygondok enyhítésére Balassagyarmaton – ma fióklevéltárként működő – levéltári részleg nyílott a volt megyeháza azon helyiségeiben, amelyek már 1835 és 1950 között is levéltári célokat szolgáltak.

Azonban a fióklevéltár csak a balassagyarmati gondokon enyhített, számos iratanyag továbbra is a nedves irattárakban várta a biztonságos levéltári elhelyezést.

Nagyobb mérvű iratátvételre 1981-től nyílt lehetőség, amikor a levéltár elfoglalhatta az új épületbe költöző megyei múzeum helyét. Az ezt követő egy-két évben 1974-ig bezárólag át lehetett venni a megyei tanács teljes iratanyagát.

A továbbra is szorító férőhelygondokat végül is a fenntartó a járási hivatalok megszűnésével párhuzamosan enyhítette. Előbb 1984-ben a balassagyarmati fióklevéltár költözött végleges helyére, majd 1986-ban Karancskesziben nyílt új levéltári részleg, ahol el lehetett helyezni a megszűnt járási tanácsok és hivatalok teljes iratanyagát, valamint a községek legfontosabb forrásait 1974-ig.

1989-ben a salgótarjáni központban, 1993-ban Balassagyarmaton volt nagyobb mérvű raktárbővülés. (Közben 1990-ben átvettük a volt MSZMP és jogelődei iratanyagát.) Ugyancsak 1993-ban megszereztük a csődbe ment gazdálkodó szervek iratainak tárolására a volt tiribesi bányaépületet, majd megkaptuk a volt ideggondozó épületét is a megyétől. 1995-ben mindkettőnek befejeződött a felújítása.

1997-ben eladtuk a Karancskesziben lévő raktárunkat, s az árából megvettük a mellettünk lévő volt Palócker-épületet, amelyet – központi forrásból – levéltári raktárrá alakítottunk át. Ezzel középtávon, a salgótarjáni központot tekintve, megoldódtak férőhelygondjaink. 1998-ban megkezdte munkáját a restauráló műhelyünk is, melyet azóta felszereltünk a szükséges gépekkel, berendezésekkel, s két szakmai státust biztosítottunk a működéséhez.

Jelenleg a levéltár 34 fős szakembergárdája közel tízezer folyóméternyi Nógrád megyei illetékességű maradandó értékű iratanyagot őriz és kezel, a bátonyterenye-tiribesi részlegünkben elhelyezett mintegy 14.000 folyóméter ún. „csődös” irat mellett.

A biztonságos megőrzés, a használat és a kutatás feltételei adottak mind Salgótarjánban, mind Balassagyarmaton és Tiribesen, illetve a volt pártanyagban. A kutatókat az elmúlt két évtizedben létrehozott, jól használható szakkönyvtárunk segíti. Saját kiadványaink több sorozatban jelennek meg, Nógrád megye szellemi értékeit gyarapítva.

Á. Varga László – Tyekvicska Árpád



Jegyzetek

(1) I. Közigazgatásiak – Publico politica vel Politico Miscellanea, II. Nemességiek – Nobilitaria, III. Vallási alapítványiak – Relig. Fundationalia vel Ecclesiastica, IV. Úrbériek – Urbarialia, V. Adóbiztosságiak – Contrib. Commiss. vel Percaeptoralia vel Commissariatica, VI. Közbátorságiak – Criminalia, VII. Szabályrendeletiek – Normalia, VIII. Ellentmondások – Protestationes, IX. Törvénykezési. Ítéleti. Előreintési – Iudicialia, X. Közintézményi. Személyes és dolgok leírásai – Personarum et reum descriptionalia, Circularia. XI. Nemesi felkelésiek – Insurrectionalia, XII. Árvaszékiek. – Orphanalia, XIII. Végzett perbeliek – Processus terminati, amely utóbbit azonban nem a közigazgatási, hanem a törvényszéki iratok között helyezték el.

(2) Érdemes idéznünk azokat a gondolatokat, amelyek Nagy Iván levéltári kutatásaira utalnak. Így írt egyik barátjának 1860-ban: „ noha legközelebbjeim voltak eme levéltár kezelői; de azt tudni kell, hogy 1850-ig részint diák, részint egyéb fontosb közpályán távol működtem, mintsem hogy e búvárkodást űzhettem volna; add hozzá, hogy mindkét levéltárnok sokkal szigorúbb hivatalnok volt, hogy sem bár mint legközelebbjöknek is az ama korban kincs gyanánt őrzött irományokban búvárkodnom engedett volna, de nekem is akkor még ifjúnak sem hajlamom sem kellő képességem ahhoz éppen nem vala, csak 1850 után, a viszonyok változtával tágult tehát ama hivatalos féltékenység, mely alkalmat nyújta nekem, hogy néhány előmbe tett vagy véletlenül künn megkaparított jegyzőkönyvből jegyzeteket tehessek magamnak.”

(3) I. Közgyűlési jegyzőkönyvek a hozzá tartozó iratokkal, II. Polgári törvényszék jegyzőkönyvei és a hozzá tartozó iratok, III. Polgári peres iratok, IV. Egyéb bírósági iratok, amelyek sem a közgyűlési, sem a sedriális jegyzőkönyvekben nem szerepelnek, pl. helyszíni szemlék, határjárások, tanúkihallgatások stb., V. Egyes tisztviselők után maradt és levéltárba adott iratok, VI. Árvaügyek, gyámsági, gondnoksági iratok, VII. Csődügyek, VIII. Végrendeletek, örökösödési ügyek, IX. Praemonitiok, Transactiok, Fassiok, birtokszerzés, vétel, csere, ajándék útján, X. Úrbéri iratok, XI. Betáblázási könyvek okiratokkal, XII. Büntetőperek jegyzőkönyvei és iratai, XIII. Nemességi iratok, nemesítés, nemesi vizsgálat, igazolás, összeírás, taxák, insurrectio stb. XIV. Anyakönyvi másodpéldányok (1828–1848), XV. Országgyűlési iratok: ülési jegyzőkönyvek, bizottsági tárgyalások, törvénycikkek, XVI. Térképek. Katastrális és commassatios (tagosítási) előmunkálatok és irataik, XVII. Építkezési ügyek: útépítés, hidak (iratok, számadások), XVIII. Adóügyek. Előfogatok, katonai elszállásolás stb., XIX. Vallási ügyek: alapítványok, kolostorok, kórházak, szegényházak, XX. Községi ügyek: községi vagyonkezelés, választások, számadások, XXI. Katonai ügyek: sorozás, katonai szabadságolás, rokkant ügyek, katonai özvegyek, árvák, XXII. Iparügyek. Kézművesek ügyei. XXIII. Rendőri ügyek: Tűzoltási szabályok, vásárrendtartások, árszabások, XXIV. Miscellanea (vegyes iratok): személyi ügyek, levelezések, amelyek az előbbiek egyikéhez sem sorolhatók, XXV. Közegészségügyi iratok.

(4) 1. Lélekösszeírások (Conscriptiones animarum, conscriptiones poulares); 2. Szökött jobbágyok (Coloni fugitivi); 3. Pusztatelek (Sessiones desertae); 4. Parasztvármegye (Comitatus rusticalis, rusticarum); 5. Tizedek, tizedbérletek (Decimae); 6. Adósok, adósságok (Debitores, debita); 7. Tanítómesterek (Lidimagistri); 8. Molnárok, kézművesek (Mokitores et opifices); 9. Görögök (Graeci); 10. Cigányok (Zingari); 11. Házasságok (Matrimonia); 12. Vakok, siketek, némák és koldusok (Caeci, surdi, muti, mendici); 13. Temetők (Coemeteria); 14. Hidak, utak, vámok (Pontes, viae, telonia); 15. Himlőoltás (Vaccinatia); 16. Marhavész (Lues pecorum); 17. Ragadozó madarak (Aves rapaces); 18. Tűzoltószerek (Incendiaria); 19. Vetés, termés (Seminatura, procreatio); 20. Vegyes – tartalmilag nehezen besorolható összeírások: a) méhek, b) új kápolnák és plébániák, c) dohányosok, kurta mentét és sarkantyút viselők, vadászok, d) a váci püspökséghez tartozó nógrádi plébániák és tanítók jövedelmei, e) malmok, f) hajdúk, g) házas és házatlan zsellérek, h) közmunkák, i) falvak pusztulásának foka (Füleki járás), j) ínségakciók.