Kosján László (1955-2005)



Ez év tavaszán köszöntötték kollégái ötvenedik születésnapja alkalmából. A Balassagyarmaton tiszteletére rendezett kis házi konferencián nagy bizakodással beszélt jövőbeni levéltári munkáiról és kutatási terveiről, többek között a nyolcvanas évek közepén megkezdett legnagyobb adófizetők, az úgynevezett virilisek kutatásának folytatásáról, majd a kutatás eddigi eredményeinek egy PhD dolgozatban való összefoglalásáról. Az ambiciózus terveket hallva biztosra vettük, hogy erős szervezete a mintegy három évvel ezelőtt kezdődő betegségeit az orvostudomány segítségével leküzdötte, s ismét a régi energiával veti bele magát a levéltári munkába, a kutatásba. Sajnos bizakodásunk korai volt. Egy jó félévvel a balassagyarmati ünneplés, majd egy sikeresnek hitt második műtétet követően november 4-én, a bányászősök egykori lakhelyén, Rákóczibányán utolsó útjára kísértük.

Kosján Laci későn érő típus volt. Három munkásév kellett hozzá, hogy rájöjjön: amennyiben a kisterenyei gimnáziumban megszerzett történelmi és társadalomtudományi ismereteit "piacképessé" akarja fejleszteni, azt csak intézményesített keretek között teheti meg. Ezen felismerést követően 1976-ban felvételizett a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-néprajz szakára, ahol tanulmányait - egy év Hódmezővásárhelyen töltött katonai szolgálatot követően 1977-ben kezdte meg. Ekkor már 22 éves volt. A "túlkorosság" már ekkor is zavarta, de bizonyos értelemben ebből a "lemaradásból" előnyt is sikerült kovácsolnia, hiszen koránál fogva jobban tudott szelektálni a fontos és a kevésbé fontos között.

A Gunda Béla által vezetett néprajzi intézetben kutatás- és publikálás-módszertani ismeretekből kapott maradandó útravalót, a történelem szakon pedig Ránki György egyetemes történeti összefüggésbe ágyazott történeti előadásai, valamint Irinyi Károlynak a történeti események árnyalt megközelítésére, a mindennapi történések feltárásának jelentőségére figyelmeztető szemináriumai voltak rá nagy hatással. Ennek eredményeként a néprajzi tanszéken elsajátított módszertant jól tudta hasznosítani a történelmi kurzusokon, a társadalomtörténeti megközelítésű történetszemléletet pedig a néprajzi kutatásban.

Nem véletlen tehát, hogy a néprajzi és történelmi tanszéken is társadalomtörténeti vonatkozású szakdolgozati témát választott. Az előbbi tanszékre írt tanulmányában a gömöri kisnemesi falvak hagyományait, az utóbbi tanszékre készített dolgozatában pedig a dualizmus kori újságírók társadalmi helyét-helyzetét elemezte.

Egyetemi tanulmányainak 1982-ben történt befejezését követően visszatért szülőföldjére, s előbb a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban kezdett dolgozni, majd átkerült a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatóságára, Salgótarjánba, ahol azonban alig másfél évet töltött csak a muzeológusi pályán. 1984. április 1-től ugyanis - részben jelen megemlékezés írójának invitálására - a megye írott forrásainak legfőbb őrzőhelyét, a Nógrád Megyei Levéltárat választotta új munkahelyül. Még ugyanezen év őszén felvételt nyert az ELTE BTK levéltári kiegészítő szakára, közben a tanulás mellett aktívan bekapcsolódott az intézmény gyűjtőterületi munkájába. Többek között az 1948 előtti iskolai, a kataszteri, a telekkönyvi, az 1950 utáni községi, valamint az 1983-ban megszűnt járási hivatalok és a jogelőd járási tanácsok iratainak levéltárba szállításába, majd feldolgozásába. A fenti munkákkal párhuzamoson hozzákezdett doktori disszertációja elkészítésébe is, melyben Nógrád vármegye gazdasági elitjének 1867 és 1918 közötti szerkezetváltását kívánta feltárni.

Levéltárosi diplomáját 1987 júniusában, a Nógrád vármegye legnagyobb adófizetői a dualizmus korában című értekezéséért doktori oklevelét ugyanezen év júliusában vehette át. Addig végzett munkája elismeréseként, valamint koncepciózus, hosszú távú terveire tekintettel 1986. szeptember 1-én az intézmény második számú vezetője lett, s fiatalon komoly beleszólási lehetőséget kapott egy megyei intézmény levéltári és tudományos stratégiájának kialakításába. Már ilyen beosztásban vette ki részét a Salgótarjánban rendezett - a hagyományos történetírás bebetonozottnak hitt alapjait feszegető - első hazai társadalomtörténeti konferencia szervezéséből, lebonyolításából, amely rendezvény sikere aztán nagy lökést adott a Hajnal István Kör későbbi megalakulásához. (Egyébként ezen és a később rendezett társadalomtörténeti konferenciákon kezdték bontogatni szárnyaikat olyan fiatal tehetséges levéltáros-történész kollégák, mint Bősze Sándor, Dominkovits Péter, Hudi József, Ódor Imre, Ö. Kovács József, Tilcsik György, Tóth Ágnes és nem utolsó sorban Kosján Laci is.)

Tehát 1987-re Laci látszólag révbe ért. Sikerült bepótolnia azt a három éves hátrányt, amellyel 1977-ben indult. A bizalommal, a felkínált lehetőséggel legjobb tudása szerint megpróbált élni, azonban ambícióit szerencsére nem elégítette ki a doktori cím, az igazgató-helyettesi státusz.

Már 1987-ben belekezdett ugyanis a legnagyobb adófizetők kutatásának térbeli kiterjesztésébe. Feiszt Györggyel, a Vas Megyei Levéltár levéltárosával közösen megpályáztak egy ösztöndíjat a Soros Alapítványnál, amely támogatás segítségével összegyűjtötték az észak-magyarországi és a dél-dunántúli megyék virilis-jegyzékeit, majd azokat számítógépes adatbázisba rendezték. A kutatás azokban az években az egyik legnagyobb reményekre jogosító társadalomtörténeti vállalkozásának számított hazánkban. Közben már a rendszerváltás évében - amikor fellángolt a megyeszékhely kapcsán Balassagyarmat és Salgótarján vitája - megírta egyik legjobb, bár befejezetlen tanulmányát Balassagyarmat és Losonc hasonló tárgyú küzdelméről a 20. század első évtizedéből.

Ma már eldönthetetlen kérdés, hogy meddig jutott volna el a fenti témakörök elemzésében és annak monografikus feldolgozásában, ha nem jön közbe a rendszerváltás. De közbejött, s a ’90-es évek elején a levéltárosok idejét - így a Laciét is - nagyrészt lekötötték a kárpótlással járó feladatok, valamint a lebomló szocialista szektor gazdasági egységeinek felszámolásával, végelszámolásával kapcsolatos, halasztást nem tűrő, egyre sűrűsödő napi feladatok. S ő, aki éppen a 19. század magyar gazdasági elitjének (karrier) történetét tanulmányozta - nagyon jól érzékelte -, hogy az aktív politizálás helyett, az alakulófélben lévő magángazdaság felé kell venni az irányt. Jól mérte fel, hogy alapvetően összeegyeztethető a csődhullám által sújtott szocialista kori gazdasági üzemek maradandó értékű iratai megmentésének piaci alapra helyezése és a selejtezés üzleti alapon történő végzése. Így az őrzésért a levéltár máshonnan nem remélhető biztos pénzforráshoz jutott (amelyből az intézménynek lehetősége nyílt a fejlesztésre, a beruházásra, többek között ebből a pénzből vette a levéltár az első személygépkocsiját, ebből építette ki modern számítógépparkját, ezek a pénzek biztosították a kollégák nyelvtanulási lehetőségeit, stb.), az iratok előkészítésért pedig az abban munkaidőn kívül részt vevő levéltárosok tettek szert tisztességes plusz jövedelemre. De ami a lényeg: egyedül a Nógrád Megyei Levéltár mondhatja el magáról széles e hazában - döntően Kosján Laci jóvoltából -, hogy megmentette minden felszámolt, végelszámolt volt szocialista kori nagy- és kisüzem maradandó értékű iratait (beleértve a brigádnaplókat, a vállalati mecenatúra dokumentumait, a volt vezetők és alkalmazottak legfontosabb személyzeti dossziéit is).

Természetesen a levéltáros élete sem csak az iratok, a kutatás körül forog. Laci is szerette az életet, imádta a szépet, a nem hétköznapit. A szervlátogatások alkalmával nem csak az irattárakat látogatták meg, hanem minden alkalommal felkeresték az adott település műemlékeit, természeti kincseit. A szakmai tapasztalatszerzések, a szakmai tanácskozások alkalmával (bejárták az egész országot) mindig előkerült a kocsi csomagtartójából a futball-labda, a focicsuka, s órákig rúgták a bőrgolyót, hogy aztán egy jót beszélgetve, megigyanak egy-két korsó sört (Laci egyébként megrögzött Manchester United szurkoló és a jó borok mérsékelt kóstolgatója volt).

Levéltári munkájának idővel biztos lesz folytatója. Félbemaradt kutatásait remélhetőleg egyetlen fia befejezi majd, miután elvégezte az egyetemet. Azt viszont csak remélni lehet, hogy az elkövetkező években számosan jönnek a levéltárosi pályára olyan fiatalok, akik Lacival együtt vallják, hogy a 21. században már nem lehet a levéltárügyről 19. századi színvonalon gondolkodni és gondoskodni.


Á. Varga László