Tyekvicska Árpád köszöntője Nagy Iván szobrának avatásán

Horpács, 2007. október 27.

Kedves Barátaim!

Nagy Iván szobra előtt állunk.

Thomas Mann Varázshegyének feledhetetlen hőse, Hans Castorp juthat ma eszünkbe, aki csak három heti pihenőre vonul fel Davos megejtő hegyei közé, de a három hétből hosszú évek lesznek, míg a helyről visszajönni tud. Íme az érc, mely hirdeti: nem feledjük azt, aki közülünk a legmagasabb bércekre jutott a Davosi hegyekben, hogy élete utolsó harmadán visszatérjen lankáinkra, ide, ebbe a parányi horpácsi csodavilágba, ahol együtt múlatta a langyos nyári estéket az akadémia tagja, s egyben a falu bírója, Nagy Iván, s az öreg barát, az utolsó tekintetes úr, Szontagh Pál, egyebekben a képviselőház alelnöke.

Nagy Iván életútja egy századot ível át. Ifjúként még a régi, rendi Magyarország nevelte, melynek nemes értékeit élete végéig megőrizte. Felnőttként ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely felépítette a modern Magyarországot.

A balassagyarmati megyeházán látta meg a napvilágot 1824-ben. Érdeklődését atyja, a vármegye nagyműveltségű levéltárnoka irányította a történelem felé. Ő adta kezébe a könyvet, mely – mint írja – tisztázta fogalmait és kedvet adott neki a történelemhez. A levéltárnoki asztalon heverő iratok keltették fel benne a megismerés és feldolgozás vágyát, s apja segítségével tett szert még gyermekként az oklevelek olvasásában, fordításában való jártasságra. Tőle kapta ezer kérdésére a választ a nemesség és a vármegye mivoltáról. Kitörölhetetlen emléke maradt Nógrád nagyjainak és régi főispánjainak arcképcsarnoka a megyeháza falain.

Nagy Iván nemes volt, nemcsak a minőség tekintetében, hanem korának közjogi értelmében is. Bár később magát szellemi proletárnak – tehát értelmiséginek – tartotta, eredetét sosem tagadta meg, természetes módon vált annak a nemességnek a krónikásává, amelyből maga is származott, s amelynek erényeit főművében is követendő példaként állította kortársai elé.

Húsz esztendős volt, amikor első írása nyomtatásban megjelent. Már ez is jelzi érdeklődésének újszerűségét, különlegességét: benne a cigányokról értekezik, erről a titokzatos, az akkori irodalomban alig szereplő „népfajról”. Ez a kortársaitól elütő, az addig tárgyaltakhoz képest új témákat, kutatási területeket felszínre hozó érdeklődés jellemzi a későbbiekben is.

Nagy Iván annak a generációnak a tagja, amelyet a magyar szabadságküzdelmek talán legheroikusabb vállalkozása hevített. A '48/49-es harcokban fogant élményanyag, a nemzeti elkötelezettség, a hazafiság karakterformáló ereje egész nemzedékének gondolkodását meghatározta. A családi környezetből hozott értelmiségi–nemesi hagyományok ezzel az alapélménnyel feldúsulva, és érdeklődése egyedi, különleges mivoltával kiegészülve formálták meg egyéniségét, mely oly váratlanul, viharos gyorsasággal tört magának utat a későbbiekben.

Ifjúkora mégis kettős. Már írásai jelennek meg, Velencében – pihenés vagy a kaland keresése helyett – iratbúvárlattal tölti ki szabadidejét. Ugyanakkor hazatérve miben sem különbözik korának társasági ifjaitól: mulatságról mulatságra jár, egyszerre három lánynak csapja a szelet, egzisztenciáról, biztos keresetről, nősülésről ábrándozik, mint ahogy maga írja, a nógrádi várromokon merengve a múltakról, és pipa mellett építve légvárakat. A felszín alatt azonban egy program sejlik fel. A tudatos és folyamatos felkészülés útkeresése. Kutat, búvárkodik, s még önfeledt kirándulásait is régi könyvek lapozgatására használja fel, vagy hogy felfedezze, a falu pecsétje régi és különleges, mely közlésre érdemes.

A családjából, környezetéből hozott értékrend a tisztes házasság, a családalapítás felé irányítják figyelmét, érdeklődése a tudományok felé viszik. A sors kegye, hogy mindkettő egy időben teljesül.

Élete végéig kitartó, életprogramja megvalósítását segítő, betegségében testét-lelkét ápoló, az öregkori szomorúságban vele osztozó feleséget kap, ami egyik alapja sikereinek. Miként egyik nekrológírója megfogalmazta: „44 évig élt boldog házasságban nejével, kivel együtt minden bút és minden örömet megosztott. Egymás nélkül sehova sem mentek. Balassagyarmatra jóformán minden pénteken bejártak, ha csak a horpácsi, vagy amint Nagy Iván elnevezte, mostohafalvi út járható volt. Ilyenkor az öreg tudós maga, vagy valamelyik múzeumi taggal felbaktatott a Múzeum épületébe, kinyitotta gondosan a könyvtári és régiségtári szobák ajtait, mindent átnézett, rendezgetett, a szobákat kiszellőztette, azután nagy gonddal bezárta az ajtókat s távozott a Selmeczy cukrászdába, hol már a felesége várta.”

Az élettárs mellett patrónusok egyengették tudományos pályáját. Nagy István, a nagyhírű jogász, a tudósként ma is számon tartott Pauler Tivadar és főként Wenzel Gusztáv. De már kezdetben kapcsolatban állt korának számos jelentős alakjával, ismerte Vahot Imrét és Jókait. Később – már budapesti éveiben – Toldy Ferenc, az irodalomtudós segítette, akihez csatlakoztak a kortársak: Szalay László, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, s az általa fiaként szeretett kiváló történész, Márki Sándor. De levelezése – főként családtörténeti munkáinak megjelenése után – lényegében az egész országra kiterjedt, kapcsolatai elértek az épülő Magyarország majd minden szegletébe. S ebben a hálóban fontos szerepet kaptak a nógrádi pályatársak, közülük is az egyik legfontosabb, a Madách Imréhez kötődő sírig tartó barátság.

Az a kor, amelyben Nagy Iván megkezdte pályáját, hemzseg az útkeresésektől. Ekkor alkotja meg Szalay a politikai, Horváth Mihály az elbeszélő, Teleki gróf a részletező, Salamon a tudományos történetírást. Fejér György csak nemrég fejezte be monumentális iratkiadásait, s Wenzel már elkezdte oklevélközléseit, Szabó Károly pedig kútfőtanulmányait.

Nagy Iván a nagy téma- és iránykeresők egyike. Nemességről írt, tizenhárom kötetben kiadott genealógiai munkájával szinte berobbant a tudományos életbe. Művével korának legfontosabb kihívásaira adott választ, mégpedig olyan módot és utat választva, ami egyéni és korszerű volt. Az értékválság korszakában tudta kortársai előtt felmutatni az időtálló értékeket. Felismerte, hogy a '48 után szétporladó nemesség emlékeinek megőrzése, nemzetfenntartó szerepének, értékeinek bemutatása, a felgyűjthető adatok, iratok és emlékek megőrzése a polgári társadalom épülését is szolgálja.

De Nagy Ivánnak és társainak köszönhetjük a családi és vármegyei levéltárak anyagának fennmaradását, a modern történeti összefoglalásokat megalapozó forrásfeltárásokat is.

Nagy Iván azonban nem a szintézisek embere volt. Örök fájdalmunk, hogy öregkorában nagy álmát, a Nógrád monográfiát sem sikerült megalkotnia. Ami múlhatatlanná teszi nevét és emlékét az elsősorban az iránymutatás. Ő volt az, aki megalapozta a magyar genealógiát. Családtörténeti munkáit máig sem haladták meg, napjainkban is kézikönyvként használják. Jelentőset alkotott a címertanban, az archontológiában, a segédtudományok megannyi ágában. Ő volt az, aki elsőként tett javaslatot a Rákóczi-szabadságharc dokumentumainak kiadására, publikált Thökölyről, közreműködött oklevéltárak és címergyűjtemények sorának kiadásában.

S mindemellett gyűjtő volt. Könyv, kézirat és éremgyűjteménye leképezi korának műveltségét. Óriási veszteségünk, hogy ezt az egységes egészet a későbbi korok oly nagy buzgalommal pusztítottak, darabolták szét!

Minden siker ellenére tragikus sorsot mért számára az élet. Aki naplóját olvasta, szívszorító tragédiáit is ismeri. Két gyermekét kiskorában ragadta el a halál. Egyetlen reménysége, Aladár fia a felnőtt kor küszöbén hunyt el. Őt magát, élete utolsó harmadában, súlyos betegség kínozta. De a Budapesten elszenvedett sérelmek, a pályatársak marakodása, az intrikák is fájdalmat okoztak neki. Bár részese volt minden elismerésnek, az Akadémia is tagjai sorába fogadta, mégsem találta meg végleges helyét a '70-es évek kavargó fővárosában. Betegsége hajtotta, de utálkozása a felkavarodott viszonyoktól is hozzájárult ahhoz, hogy visszatért a valójában el sem hagyott földre. Visszamenekült az ősök, a magyar nemesség egykori életformájához: földbirtokos lett. Talán az elveszett harmóniát kereste a horpácsi birtokon. Innen igazgatta utolsó nagy szellemi vállalkozását, a Nógrádvármegyei Múzeum ügyét, melyre vagyonát is hagyományozta.

1898-ban adta át lelkét a Teremtőnek. Teste a családi sírban, a Horpácsi temetőben nyugszik.

Szelleme közöttünk, bennünk él, s mától ebben a szoborban, mely így nem az elmúlást, hanem a továbbélést jelképezi nekünk.

Hans Castorp visszatért közénk.