Könyvbemutató

Salgótarjáni események 1918–1919-ben

Gondolatok Sebestyén Kálmán könyve kapcsán

Ismét egy fontos kötet hagyta el a Nógrád Megyei Levéltár műhelyét. Bódi Zsuzsanna közreműködésével, Sebestyén Kálmán összeállításában látott napvilágot a „Salgótarjáni események 1918–1919-ben” című munka, mely közel félszáz fénykép és ennél is jóval több dokumentum segítségével mutatja be annak az egy esztendőnek a történetét, amely alatt három radikális rendszerváltás játszódott le Magyarországon, miközben az ország elveszítette területének kétharmadát.

A kötet Salgótarjánról szól. Arról a városról, amely különösen izgalmas a kutatók számára. Hiszen itt, mint egy kis történeti lombikban, tanulmányozni lehet egy paraszti, falusi közösség majd egy évezredes történetét, követni egy város születését, fejlődését, közösségek épülését és szétrobbanását (gondoljunk csak a 60'-as és 70'-es évek városátépítésére), de – ha valakit épp az érdekel – eszmék, ideológiák küzdelmét, vagy akár a szélsőségek különböző megjelenési formáit (szélsőjobbtól szélsőbalig). A kötet is jelzi, itt, helyben is van erre igény, kedv és tudás. Mára felnőtt vagy kiteljesedett az a kutatói nemzedék, amelynek tagjai alkalmasak arra, hogy friss szemlélettel, tudományos felvértezettséggel nyúljanak az eredeti forrásokhoz, és ott, ahol kell, újraértelmezzék az elődök által már leírtakat, vagy felfedezzék a még senki által fel nem tárt dolgokat. Ezek sorába tartoznak a levéltár jeles munkatársai, a szerzők is.

A 19. század második felében Salgótarján szinte a semmiből nőtt ipari központtá. Az elmúlt másfélszáz év gazdasági, politikai változásai talán egyetlen más településnek sem formálták át olyan gyakran az arculatát, mint ennek. Ez a gyors, lüktető változás azután szinte folyamatossá tette a hely- és identitáskeresést. „Jelzők között élő város” – utal a problémára a találó mondat. Ennek a törekvésnek az egyik legújabb „jelensége” a Honvédő város téma felmerülése, az 1919 nyarán a város környékén lezajlott városvédő harcok felidézésének és az emlék fenntartásának igénye. Kényes kérdésről van szó. A tanácsköztársaság – melynek idején a küzdelmek folytak – a magyar történelem egyik legsötétebb zsákutcája, s ez árnyat vet a helyi történésekre is. Ugyanazzal a problémával kell szembesülnünk, mint azoknak, akik az 1944–45-ös, szovjet ellenes területvédő harcokban részt vett magyar (és német) katonák cselekedeteiről mondanak véleményt. Néhány esztendővel ezelőtt – s részben még ma is – sokan próbálkoztak azzal (főként a közéleti publicisztikában), hogy a magyar honvédek önmagában vett (például a főváros ostromakor mutatott) katonai hősiességét, valamiképp kiemeljék az adott történelmi környezetből, elszakítsák az előzményektől és a következményektől, s mint egy a semmiben lebegő katonai kérdést kezeljék, természetesen a kultuszteremtés szándékával. Úgy hiszem, nem kell fejtegetni azt, hogy miért hazug, miért téves ez a próbálkozás. Vigyáznunk kell tehát, hogy a majd kilencven évvel ezelőtti városi események kapcsán ne essünk magunk is a fenti hibába. 1919 városvédő küzdelmeiről sem fejthetők le azok a politikai meghatározottságok, annak a történelmi térnek az összefüggései, melyben az események játszódtak. Mert az okok és következmények onnan erednek és oda futnak össze. Adódik a feladat, hogy a történeti folyamat szerves egészét kutassuk és tekintsük át, különben könnyen válunk magunk is a mítoszteremtés szimpla eszközeivé. Ennek a kritériumnak Sebestyén Kálmán összeállítása – az alábbiak okán – tökéletesen megfelel.

A forráskiadás nem egyszerű műfaj. A történészek mindig nagy csábítást éreznek arra, hogy ők dolgozzák fel a dokumentumokat, és maguk írják le egy kerek tanulmányban (narratívában) az adott történetet. De gondoljunk csak arra, hogy 1990-et követően hány hazug narratívát kellett kisöpörnünk a tudomány házából, s az új szintézisekhez ismét – vagy többnyire csak most – az eredeti forrásokhoz kellett nyúlnunk, megannyi testes kiadványban közreadva őket! Így vagyunk ezzel a salgótarjáni 1919-es események kapcsán is. A forráskiadványok érdeklődő, a maga véleményét kialakítani szerető olvasót kívánnak. Lehetőséget adnak arra, hogy kis fáradsággal, beleérzéssel és érdeklődéssel mi magunk kerekítsük ki a történetet, fedezzük fel a leírásokban, adatokban az ellentmondásokat, egybehangzásokat. Ebből következően a legdemokratikusabb ismeretnyújtási forma. Ugyanakkor a források is – jelesül szerzőik vagy a bennük megnyilatkozók – tévedhetnek, sőt akár hazudhatnak is. Amikor a kötetet lapozgatva azt olvassuk, hogy egy katonai jelentés a város kitűnő hangulatáról tudósít, majd a következő feljegyzésben a húshiányról, a lakosság körében tapasztalható elégedetlenségről van szó, nyilván magunknak kell mérlegelni a szavak súlyát, hitelét. De ebben a döntésünkben nem vagyunk magunkra hagyva! Ez a kötet egyik fő erénye, mely a szerzőket dicséri. A fejezetekhez írt kis tanulmányok, melyekben Sebestyén Kálmán az országos, sőt nemzetközi eseményekbe ágyazza a salgótarjáni történéseket, vagy kiegészíti olyan tudnivalókkal, amelyek nem olvashatók ki a dokumentumokból; továbbá a fejezetenként összeállított kronológiák, magyarázó képaláírások mind-mind megannyi mankót, támpontot, kapaszkodót adnak a számunkra a továbblépéshez, szinte vezetve bennünket a források között, nem engedve el a kezünket egy percre sem. Ugyanakkor Sebestyénék másik erénye a diszkréció. Ők maguk csak ott szólalnak meg és csak annyit mondanak, amennyivel még nem zavarnak meg bennünket abban, hogy az olvasottakról önálló véleményt alkothassunk.

Dicsérendő a kötet szerkesztettsége is. A munka nem csupán iratok gyűjteménye, hanem átgondolt és tudatos szerkezetével, a képekkel kiegészítve, kiadja a teljes kerek történetet! Az olvasó pontosan azt kapja, ami a legfontosabb: megismerheti és megértheti azokat a salgótarjániakat, akik majd száz esztendővel ezelőtt voltak a város lakói. Látja reményeiket, hiteiket, ellentéteiket, tévedéseiket, ebben a pár hónapban oly gyakori tévelygéseiket. A városvédő harcokban felfedezheti a bátor önfeláldozást. Azt, hogy egy közösség képes összefogni, ha alapvető közös értékeit akarják romba dönteni. Ahogy erről egy a könyvben idézett olasz ezredes visszaemlékezése tanúskodik: „a nemzeti érzésre appellálva – a bolsevista vezetésnek – sikerült a vörös- és fehércsapatokat egyesíteni”. A kötet hozzásegít bennünket ahhoz, hogy elődeinket a maguk valóságában lássuk. Abban a valóságban, amelyből még hiányzott az a mérhetetlen tudás, aminek mi már a birtokosai vagyunk: az elmúlt évszázad történetének ismerete. Az a nemzedék nem hihette, hogy egy világháborút követhet egy még pusztítóbb második; oly sokan nem tudták felmérni és megérteni azt a tragikus következményt, ami a területek elvesztését követte; s nem volt például tapasztalatuk a bolsevizmus mibenlétéről, életképtelenségéről sem. Erről a későn felismert tapasztalatlanságról idézik a szerzők az ismert szociáldemokratát, Buchinger Manót, aki utólag így vélekedett egykori önmagukról: „Még teljesen hiányoztak a helyes fogalmak és elképzelések arról, hogy mi készül bennünk és köröttünk”. És általunk – tehetnénk hozzá.

A kötet hét fejezetben tárgyalja az eseményeket.

Talán a legizgalmasabb része a könyvnek az, amelyik az 1919. januárjának első napjaiban lezajlott salgótarjáni zavargásokat tárgyalja. Az eddig megjelent írásokhoz képest a most megismert dokumentumok sokkal plasztikusabban festik elénk azt a folyamatot, ahogy a szociális feszültéség, a radikalizálódó közhangulat, a kommunista demagógia és az állami szervek teljes elerőtlenedése részben a bolsevik dominanciához vezettek a városban, részben pedig egy olyan pogromban csúcsosodtak ki, mely során a környező bányásztelepekről, falvakból verbuválódott tömeg – a maga értelmezése szerint aprópénzre váltva az antikapitalista, tulajdonellenes politikai szólamokat – kifosztotta a város zsidó kereskedőinek üzleteit, lakásait. A Salgótarjánba érkező katonaság rendteremtésének máig ismeretlen számú – egy-két tucat halottra valószínűsíthető – áldozata volt. A következő fejezetek a tanácsköztársaság időszakáról szólnak. Az ezt megjelenítő dokumentumok minden történészi fejtegetésnél élesebben világítanak rá arra, miért kellett a külpolitikai meghatározottságoktól függetlenül is elbuknia az úgynevezett proletárdiktatúrának. Egész egyszerűen azért, mert ebben a rendszerben semmisem működött jól! Számos dokumentumban jelenik meg például a meglazult munkafegyelem, az élelmiszer- és áruhiány, a munkásvezetők elkülönülő elitté formálódásának jelei. A dokumentumok segítségével végigkísérhetjük azt a folyamatot, ahogy a kezdeti lelkesedés – sokakban egyenesen mámoros rajongás – egyre inkább elégedetlenségbe csap át. Fontos, és a kötet legvaskosabb fejezete az, amelyik az 1919 áprilisa és júniusa közötti időszakot, tehát a városvédő harcokat tárgyalja. A források rámutatnak arra, hogy ebben az időszakban (de ez már a Károlyi korszakban is így volt) Salgótarján megtartása az ország működése szempontjából alapvető kérdés volt. A többi bányavidék idegen megszállás alá kerülése után az itt termelt szén működtette a budapesti gyárakat, üzemeket. Az Acélgyár és más üzemek termékei pedig a mezőgazdaság számára voltak nélkülözhetetlenek. Ennek köszönhetően a város megtartása („ha harc árán is” – ahogyan az egyik dokumentum fogalmaz) elsőrendű stratégiai kérdéssé vált. Az a két munkászászlóalj, amelyet a salgótarjániak állítottak ki, helytállásával jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a várost fenyegető csehszlovák támadókat mindaddig sikerült feltartani, amíg a belső területeken megszervezett vörös ezredek, az úgynevezett északi hadjárat során képessé váltak az ellenség visszavetésére. A kötet szerzőit azonban itt sem ragadja magával a túlzott lelkesedés. A dokumentumok tartalmazzák mindazt az ellentmondást amely a korszakot olyannyira jellemezte. Láthatunk példákat az önfeláldozó bátorságra, hősiességre és a megfutamodó gyávaságra egyaránt, a dokumentumok segítségével mint egy kalandregényben, olykor percről percre, óráról órára látva a lüktető eseményeket. Majd érzékeljük azt az érzelmi, erkölcsi összeomlást, amelyet a Felvidék kiürítése okozott. A zárófejezetben egy újabb rendszerváltásnak vagyunk tanúi. Találkozhatunk az idegen megszállás eseményeivel (a románok a Zagyvapálfalvánál húzódó vonalat, míg a Csehszlovák Köztársaság csapatai magát a város szállták meg). Láthatjuk a munkásvezetők vergődését, akik előbb még a város védelmét szervezték, most pedig a Csehszlovákiához csatlakozást fontolgatják, tervezgetik. Emberi sorsok, értékek és érzelmek zűrzavara rendeződik előttünk – a szerzők jóvoltából – nemcsak érzékelhető, de megismerhető renddé.

Az 1918–1919-es salgótarjáni eseménytörténet nem tudósoknak szánt forrásgyűjtemény, bár a kutatók is eredménnyel forgathatják. Elsősorban a salgótarjániaknak írt olvasókönyv. Fontos lenne, hogy a város tanulóifjúsága e munka segítségével (is) megismerkedjen a benne foglalt történettel, mely oly sok évtizeden át egyik meghatározó momentuma volt a város hivatalos önképének, mely hatóerejével máig elér.

Az elődök hibáit nem megismételnünk kell, hanem tanulnunk belőlük. A könyv lapjain az erényekre és a hibákra is találhatunk bőven példát. Van hát miből okulnunk. Köszönet érte!

Tyekvicska Árpád